Tizenhét

 

Anna a lépcsőn állt, háttal a templomnak, és a park felé nézett, Grant mauzóleumának irányába. Egy másodpercig figyeltem a forgóajtón keresztül. Eleinte azt hittem, engem keres valamelyik pádon. De ahogy lehajtott fejjel megfordult, és elgémberedett lábával tapodni kezdett, rájöttem, hogy csak várakozik.

Miért nem jött be a templomba?

Ahogy kinyújtottam a kezem, hogy megtaszítsam a forgóajtót, Anna szeme felrebbent, és tekintetünk találkozott a maszatos üvegen keresztül. Az arcán azonnal láttam, hogy valami nincs rendjén. Őszinte együttérzés kifejezése jelent meg szomorú, túláradó mosolyában, amely mindent elárult.

Aztán az utca túloldalán megláttam a mentőautót: egy hosszú, szürke, ablaktalan Mercedest, amely két parkolóhelyet foglalt el. Kinyílt az ajtaja, és két férfi szállt ki belőle.

Tudomást sem véve Anna elhaló kiáltásáról, megfordultam, és futásnak eredtem a bejárati pult felé. Megkérdeztem a meghökkent arcú recepciós lányt, hogy van-e másik kijárat a templomból. Csak bámult rám. Mögötte megpillantottam a papot, amint sietős léptekkel haladt végig a kápolnából kivezető folyosón, kisfiús arcát maszkként felöltve.

Jobbra tőlem, a főhajó végében éppen egy iskoláscsoport gyülekezett tanáraival együtt a két, toronyba feljáró lift egyikében. A másik nem működött.

– Egy jegyet kérek a harangtoronyba! – mondtam sietve.

A recepciós lefagyott. Várakozás helyett lecsaptam elé egy negyeddollárost a pultra, és futásnak eredtem a lift felé, bepréselve magam az utolsó gyerek után.

Ahogy az ajtó becsukódott, még hallottam, ahogy Anna utánam kiált:

– Várj, Martin! Várj! Ez nem az, aminek hiszed!

 

* * *

 

Egy kövér, középkorú, sárga csuklyás esőkabátot viselő nő állt a tömött lift hátsó sarkában, és egy brosúrából olvasott fel a gyerekeknek:

– ”A Rockefeller Emlékharangjáték egy harangteremben található a Riverside-templom tornyának tetején, amely 119,5 méterrel emelkedik az utcaszint fölé. A lift a tizenkettedik emeletig visz fel, ahol érdekfeszítő harangkiállítás és egy antik, gyakorláshoz használt klavikord tekinthető meg. Innen 147 fokú lépcsősor vezet fel a harangterembe és a kilátóteraszra…”

Szünetet tartott, és sokat szenvedett arckifejezéssel nézett fel.

– Gyerekek, én itt épp a harangokról mesélek nektek. Nem figyelnétek oda egy kicsit?

A gyerekek, akik nagyjából harmadik osztályosok lehettek, tovább nevetgéltek és beszélgettek egymás közt. Úgy préselődtünk össze, mint a heringek. Kis erőfeszítéssel megfordultam, és az ajtó felé néztem, hogy háttal legyek a tömegnek. Áthelyeztem az aktatáskát a bal kezembe, majd benyúltam a kabátom alá, és kikapcsoltam a csatot, ami a láncot az övemen lógó gyűrűhöz rögzítette.

– ”A harangjátékot a néhai ifj. John D. Rockefeller ajándékozta a Riverside-templomnak anyja emlékére. 74 harangot foglal magába, melyek együttes súlya meghaladja a 100 tonnát. A Burdon, amely az egész órákat üti, húsz tonnát nyom, ezzel a hangolt harangjáték-harangok közül a legnagyobb és legnehezebb a világon…”

Néhány másodpercig keresgéltem a megfelelő kulcsot, de végül sikerült kinyitnom az aktatáskát. Közel húztam a mellkasomhoz, résnyire nyitottam, és beletúrtam a kristály után kutatva. Ahogy a kezem rákulcsolódott hideg bordázatú felületére, egy nagyon fekete bőrű, macskaszemű kislány hirtelen elém furakodott a tömegben. Árgus szemekkel figyelte, ahogy kihúzom a kristályt az aktatáskából, becsúsztatom az ingem alá, és elhelyezem az overallom egyik zsebében.

– Mi az ott, bácsi? – kérdezte suttogva. Megráztam a fejem, és ajkamhoz emeltem a mutatóujjamat. Aztán bekattintottam az aktatáskát, a lánc szabad végét pedig a csuklóm köré tekertem. A kislány hátrálni kezdett.

– ”A harangterem két különálló helyiségre oszlik: a gépteremre és a harangjáték-kezelő kabinjára. A gépteremben az automatikus működést biztosító szerkezet található. A nagyobb harangok elektronikuspneumatikus „rásegítőkkel” vannak felszerelve, amelyek istentiszteletre és különleges alkalmakra kongatnak harangfutamokat. A nappali órákban a harangjáték automatikusan eljátssza a Parsifal-negyedet, amelyet Wagner azonos című operájának Szent Grál-motívuma alapján dolgoztak át…” Ti ketten, ott hátul, azonnal fejezzétek be!

A lift megrázkódott, és megállt.

– Ne siessetek, gyerekek, hadd szálljanak ki előbb mások!

Az acélajtók szétnyíltak, a gyerekek pedig hangos, vidám kiáltásokkal előrerohantak. Igyekeztem, hogy előttük maradjak: végigmentem a folyosón, majd gyors pillantást vetettem jobbra és balra. A kiállítóterem – egy világos, tágas helyiség, amely székében betöltötte az emeletet – néptelen volt. A gyerekek tudomást sem vettek a falakon sorakozó, polírozott kiállítási tárgyakról: egyenesen a sarokban álló, nagy bőrkanapé felé vették az irányt, fürtökben felmásztak rá, és trambulinként használva ugráltak kopott párnáin. A sárga esőkabátos nő, aki a sor végén haladva folytatta a felolvasást a brosúrából, rájuk ripakodott, hogy másszanak le a templom bútorzatáról, és mutassanak egy kis tiszteletet.

Egy táblát követve, amely a harangjáték irányítókabinja és a kilátóterasz felé mutatta az irányt, megkerültem a liftaknát, ahonnan egy keskeny, kanyargós lépcső vezetett fel száznegyvenhét fennmaradó fokán a torony tetejére.

 

Az ajtóra szegezett cetli, amely a harangjáték-kezelő irodájától származott, fennen hirdette, hogy a következő daljáték 13:30-kor várható. Az időpont már elmúlt, a harangok pedig hallgattak. Lentről, a kiállítóteremből felhallatszott az osztálykirándulás sikoltozó lármája. A harangjáték-kezelő irodájából nesz sem szűrődött ki. Lenyomtam a kilincset: az ajtó zárva volt.

Néhány lépcsősorral feljebb, ahogy a torony nyugati oldalán haladtam körbe, találtam egy ablakot a lépcsőfokokkal egy magasságban, és lenéztem. Meglepve láttam, hogy messze alattam a két férfi még mindig a játékautó méretű mentő mellett áll. Somerville nyilván utasította őket, hogy várjanak. Aztán észrevettem egy sor rendőrautót néhány saroknyira délre a Riverside Drive-on, és rájöttem, hogy mostanra valószínűleg az egész környéket lezárták. Somerville-nek semmi oka a sietségre.

A lépcső tetején keskeny fémajtóba ütköztem. Kifelé nyílt, egy magas, szélfútta teremre, amely tele volt gépekkel: csövek és áttétek sóhajtozó, csörömpölő labirintusa tárult a szemem elé, amely leginkább egy hajó gépházára emlékeztetett. Három emelet magas, rozsdásodó vaslépcső emelkedett cikkcakkban a tető felé. Zöld dróthálóval elkerített függőfolyosók szelték át a tornyot különböző szinteken. A fejem fölött, egy emelvényen megpillantottam a harangjáték-kezelő kabinját, a hangszer tengelyét, körülötte drótok, kerekek, rugók, kötelek, csigák küllőivel, amelyek a szélrózsa minden irányába futva működtették a harangokat. Harangok mindenütt. Acél keresztgerendák vázáról függtek, és méret alapján rendezték el őket: a legkisebb volt legközelebb a tetőhöz, majd egyre nőttek, akár egy gigászi vasjácint virágkelyhei, ahogy több oktávon át ereszkedtek egészen a masszív basszus-sorig, amely alig néhány méterre emelkedett a terem padlójától.

Könyörtelenül hideg volt odafent. Ablakok helyett berácsozott mélyedések nyíltak az égre, hogy a harangok hangja végigzenghessen a városon. A levegő minden oldalról szabadon rohant át az épületen, a torony mintha szelíden imbolygott volna a szélben. Ebben a magasságban az érzés, hogy az ember ki van téve az elemeknek, vérfagyasztó volt. A fejem kóválygott a szédülettől, ahogy megkapaszkodtam a korlátban, és mászni kezdtem.

Megálltam a konzol szintjén, és gyors pillantást vetettem körbe, aztán átkeltem a terasz túloldalára, és benéztem a harangjáték-kezelő kabinjának ablakán. Odabent egy férfi ült a harangjáték billentyűzeténél, háttal nekem, kottákat olvasva. Ingujjra vetkőzve pipázgatott. Hüvelyk– és mutatóujját bőr ujjvédő takarta – feltehetőleg azért, hogy a billentyűzet facsappantyúit nyomja le velük. Apró, öreg, fehér tornacipőbe bújtatott lába magasan a pedálok fölött himbálózott. A kabin falán elektromos kandalló lobogott; mellette néhány bekeretezett fénykép és egy sárgaréz falióra: úgy éreztem, mintha valakinek az otthonába lesnék be. Ám a kezelő nem vette észre, hogy valaki figyeli.

Nem maradt sok időm. Az egyetlen esélyem az volt, ha találok egy helyet, ahol elrejthetem a kristályt. Sosem zárnának be, amíg a kristályt nem tudhatják biztosan a magukénak. Talán nem jut eszükbe átkutatni a harangjáték-kabint. Kopogtam az ablakon. A kezelő lapozott a kottában, de nem nézett fel. Megint kopogtam, ezúttal egy kicsit hangosabban.

Egy hang közelről, a hátam mögül így szólt:

– Nem hallja magát, Martin. Sajnos Ignatius atya süket, mint az ágyú.

Megpördültem.

Somerville volt. Egyedül jött lefelé a lépcsőn, ami a tetőről vezetett a harangtoronyba. A szél cibálta a ruháit, amitől magasabbnak és vékonyabbnak tűnt, mint valójában. Úgy festett, mint egy árnyék, amely a torony falán ereszkedik le.

– Sejtettem, hogy itt találom – mondta könnyedén, ahogy elfordult az alsó lépcsőfokon, és lassan felém indult, mosolyogva, kezét felém nyújtva, mintha biztosítani akarna, hogy nem fog ártani nekem.

Hátrálni kezdtem.

– Ne jöjjön közelebb! Ne is nézzen rám! Nem akarom, hogy a közelemben legyen!

– Martin, nem fogom bántani! Csak beszélgetni szeretnék.

– Tartsa távol magát tőlem, Somerville! Figyelmeztetem! – A korláthoz hátráltam, és az aktatáskát lánccal áttekert kezembe markolva felemeltem, hogy pajzsként védje az arcomat.

– Kössünk kompromisszumot, Martin! Maga maradjon ott, ahol van, én pedig nem megyek közelebb. Így beszélgethetünk legalább addig, amíg a harangjáték el nem kezdődik.

Tekintetét elkerülve, rézsútosan felé pillantottam. Megállt tőlem távolabb a terasz korlátjánál, áthajolt fölötte, és lenézett a harangokra.

– Igazán gyönyörű dolog a harang, nem gondolja? – mondta. – Van valami az alakjában, ami elégedettséggel tölti el az embert. És az a csodálatos, mindent megidéző hang: „az estharangok lágy giling-galangja”! A harangoknak különös történelmük van. Tudta, hogy a középkorban az emberek úgy hitték, hogy egy nagy harang vibrálása képes kiűzni a démonokat? Haranggal gyógyították az őrülteket. Azokban az időkben nem ismerték az „elmebetegség” fogalmát. Az efféle bántalmakkal küszködőkről egyszerűen azt gondolták, hogy megszállta őket az ördög. Hogy kiűzzék, általában egy nagy templomi harang belső falához kötözték a szerencsétlent, és napokra ott hagyták, míg folyamatosan harangoztak. Giling-galang… Persze az esetek többségében a vibráció beszakította a páciens dobhártyáját, aki ebbe belehalt. Ami végül is megszabadította a bántalmától, ha úgy vesszük.

Felnevetett.

A szemem sarkából figyeltem.

– Maradjon ott, ahol van! – Észrevettem, hogy beszéd közben oldalazni kezdett a korlát mentén.

Somerville mosolyogva rázta a fejét.

– Meg sem mozdultam – biztosított.

– Gondolom, most az jön, hogy a dolgok sokat fejlődtek a középkor óta. Hogy az elmebajosok kezelése kifinomultabbá vált. Hol van Anna?

– Odalent várja magát. Amint készen áll, lemehetünk, és csatlakozhatunk hozzá.

– Én sajnos nem megyek le. – Hirtelen felé fordultam, és rákiáltottam. – Maradjon, ahol van! Egy lépéssel se jöjjön közelebb!

Felkacagott.

– Meg sem mozdultam, igazán. Nyilván csak képzelődik. Nézze, kétféleképpen csinálhatjuk ezt az egészet! Vagy velem jön…

– Tudom, mit akar – mondtam, és lecsatoltam a lánc másik végét az aktatáska fogantyújáról.

– Nem akarok mást, csak segíteni, Martin. Higgyen nekem! Még mielőtt túl késő lenne. Múlt éjjel megpróbálta megölni a feleségét. Ő nem érdemel védelmet? Jöjjön le Anna kedvéért! Bízzon bennem, Martin! Nincs mitől félnie. Olyan lesz, mintha hosszú vakációra menne. És magának szüksége van a pihenésre. Csak lazítson, Martin! Lazítson…

Mandulaillat töltötte be a levegőt. Felnéztem. Somerville mellettem állt. Arckifejezése bocsánatkérő volt, szürke szeme tele barátságos együttérzéssel. Egy pillanatra azt hittem, hibát követtem el. Hogy egész végig tévedtem vele kapcsolatban. Kinyújtotta felém sima, szőrtelen kezét.

Arcon ütöttem lánccal körűitekért öklömmel. Hátratántorodott, és nekiesett a kezelőfülke falának. Láttam, ahogy vér serken az ajkáról, és egy pillanatra megnyugodtam. Aztán hátralendítettem az üres aktatáskát, és áthajítottam a korlát fölött, a harangjáték szerkezete felé, amilyen messzire csak tudtam. A táska megpattant egy acélgerendán, lesiklott egy harang karimáján, és zörögve a terem padlójára zuhant.

– Ha a függő kell, menjen érte! – kiáltottam, és futásnak eredtem. A lépcső tetejéről visszanéztem, és láttam, ahogy Somerville lassan feltápászkodik, kézfejével megtörölve véres száját. Abban a pillanatban égzengető harangkondulás csapott fel, amelyet újabbak és újabbak követtek, míg az egész tornyot betöltötte a csengő-bongó égzengés.

Ignatius atya játszani kezdett.

 

Paranoia
titlepage.xhtml
Charles MacLean - Paranoia_split_000.htm
Charles MacLean - Paranoia_split_001.htm
Charles MacLean - Paranoia_split_002.htm
Charles MacLean - Paranoia_split_003.htm
Charles MacLean - Paranoia_split_004.htm
Charles MacLean - Paranoia_split_005.htm
Charles MacLean - Paranoia_split_006.htm
Charles MacLean - Paranoia_split_007.htm
Charles MacLean - Paranoia_split_008.htm
Charles MacLean - Paranoia_split_009.htm
Charles MacLean - Paranoia_split_010.htm
Charles MacLean - Paranoia_split_011.htm
Charles MacLean - Paranoia_split_012.htm
Charles MacLean - Paranoia_split_013.htm
Charles MacLean - Paranoia_split_014.htm
Charles MacLean - Paranoia_split_015.htm
Charles MacLean - Paranoia_split_016.htm
Charles MacLean - Paranoia_split_017.htm
Charles MacLean - Paranoia_split_018.htm
Charles MacLean - Paranoia_split_019.htm
Charles MacLean - Paranoia_split_020.htm
Charles MacLean - Paranoia_split_021.htm
Charles MacLean - Paranoia_split_022.htm
Charles MacLean - Paranoia_split_023.htm
Charles MacLean - Paranoia_split_024.htm
Charles MacLean - Paranoia_split_025.htm
Charles MacLean - Paranoia_split_026.htm
Charles MacLean - Paranoia_split_027.htm
Charles MacLean - Paranoia_split_028.htm
Charles MacLean - Paranoia_split_029.htm
Charles MacLean - Paranoia_split_030.htm
Charles MacLean - Paranoia_split_031.htm
Charles MacLean - Paranoia_split_032.htm
Charles MacLean - Paranoia_split_033.htm
Charles MacLean - Paranoia_split_034.htm
Charles MacLean - Paranoia_split_035.htm
Charles MacLean - Paranoia_split_036.htm
Charles MacLean - Paranoia_split_037.htm
Charles MacLean - Paranoia_split_038.htm
Charles MacLean - Paranoia_split_039.htm
Charles MacLean - Paranoia_split_040.htm
Charles MacLean - Paranoia_split_041.htm
Charles MacLean - Paranoia_split_042.htm
Charles MacLean - Paranoia_split_043.htm
Charles MacLean - Paranoia_split_044.htm
Charles MacLean - Paranoia_split_045.htm
Charles MacLean - Paranoia_split_046.htm
Charles MacLean - Paranoia_split_047.htm
Charles MacLean - Paranoia_split_048.htm
Charles MacLean - Paranoia_split_049.htm
Charles MacLean - Paranoia_split_050.htm
Charles MacLean - Paranoia_split_051.htm
Charles MacLean - Paranoia_split_052.htm
Charles MacLean - Paranoia_split_053.htm
Charles MacLean - Paranoia_split_054.htm
Charles MacLean - Paranoia_split_055.htm
Charles MacLean - Paranoia_split_056.htm
Charles MacLean - Paranoia_split_057.htm
Charles MacLean - Paranoia_split_058.htm
Charles MacLean - Paranoia_split_059.htm
Charles MacLean - Paranoia_split_060.htm
Charles MacLean - Paranoia_split_061.htm
Charles MacLean - Paranoia_split_062.htm
Charles MacLean - Paranoia_split_063.htm
Charles MacLean - Paranoia_split_064.htm
Charles MacLean - Paranoia_split_065.htm
Charles MacLean - Paranoia_split_066.htm